Itt is van a #Komment-kritikák 2. rész, amiben továbbra is terjedelemben mindegyik kritika megegyezik egy hosszabb kommentel.

Kihagytam néhány fontos filmet, valószínűleg azok is a legjobbak között vannak, de sajnos nem tudtam hozzájuk jutni. Az alábbiakról van szó, melyek később külön kritikát kaphatnak:

- VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
- Ida
- Eszeveszett mesék
- Mandarinok
- Leviatán

Valamint van 2 film, amiről nem tudnék elég jó kritikát írni, így nem is tettem, ezekről lenne szó, mellettük az értékelésemmel:

Citizenfour 80%
Két nap, egy éjszaka 70%

És még 4, amiről nem szeretnék írni, mert egyértelmű, hogy Oscar-ra készültek, és ezért alapjában véve nem kedvelem ezeket:

Kódjátszma 70%
A mindenség elmélete 70%
Foxcatcher 70%
Hős6os 65%

Ennyi lenne a bevezetés, itt is vannak a kritikák:

X-Men: Az eljövendő múlt napjai / X-Men: Days of Future Past

A tavalyi év egy másik nagy Marvel dobása volt az új X-men film, Bryan Singer rendezésében, igen furcsa címmel, Az eljövendő múlt napjai. Singer nevét azért fontos megemlíteni, mert ez már nem az első X-Men, amit ő rendezett, hisz övé volt a 2000-es kívülállók, avagy az első rész, és a 2003-as folytatás, az „X2” is. Ezen kívül ő kapta a 2016-os „X-Men: Apocalypse” c. folytatás rendezői székét is. Szóval így 11 év után sikerült visszatérnie, hogy az X-men újra visszaszerezze hírnevét, amit a Farkas filmek már kezdtek romba dönteni. A történet főszereplője azonban itt is Farkas, avagy Rozsomák (Hugh Jackman) ha már úgyis ő az egyik legkedveltebb karakter a mutánsok közül. A film legelején a távoli jövőt láthatjuk, melyben már kezd minden elpusztulni, és a mutánsok utolsó harci erejükkel védik Farkas-t, a professzort (Patrick Stewart), Magneto-t (Ian McKellen), és Kitty-t (Ellen Page), akik éppen arra készülnek, hogy visszaküldjék főhősünk tudatát az időben, nehogy sikerüljön Dr. Bolivar Trask-nak (Peter Dinklage) megépíteni a tökéletes mutáns gyilkos robotjait. Az időpont 1973, 11 évvel az „X-Men: Elsők” cselekménye után, melyben Rozsomák elindul kibékíteni Magneto-t (Michael Fassbender), a professzor-t (James McAvoy), hogy együtt állják útját a még be nem következett katasztrófának. Mivel az előző X-Men filmek összevissza ugráltak az időben, sikeresen több baki tűnik elő a sztoriban, melyek kissé zavaróak lehetnek a rajongók számára. Ezen kívül, hiába a nagy színészfelhozatal, pont emiatt nem kap senki elég időt, a főszereplőkön kívül. Ennek ellenére pazar szórakozást nyújt a film, nagyon szórakoztató, legtöbbször pörgős (bár néhol leül) és látványos, amilyennek lennie kell. Külön kiemelendő Quicksilver összes jelenete, legfőképpen a „Time in a Bottle” zenével megspékelt lassított felvételű 2 perces produkciója, mely simán az egyik legemlékezetesebb filmes pillanat volt tavalyról.

75%

A Lego-kaland / The Lego movie

„Minden szupi-szuper”… van, aki beleszeret a dalba, és van, aki nagyon megutálja, ha sokszor hallja. Fülbemászó betétdaláért még Oscar díjra is jelölték, nem csoda, ha ez jut először az ember eszébe, ha a Lego-kaland címét meghallja. A tavalyi év egy igen különleges formában elkészült, stop-motion-cgi filmjéről van szó, mely a LEGO világában játszódik, és igazán beteg módon ömleszt össze néhány jól ismert LEGO franchise-t. Star Wars, Gyűrűk Ura és DC Universe karakterek teljesen komolytalan formában szórakoztatják a közönséget, de mégsem ők játsszák a főszerepet, csupán csak kellékek, ami a film előnyére válik. Főszereplőnk Emett (hangja Chris Pratt), teljesen átlagos építőmunkás, annyira, hogy ha eltűnne, senki se hiányolná. A film elején, miközben énekelnek, egy igazán brutális társadalmi képet mutat, mely a mézes mázos külsőbe burkolva már-már a művésziesség határait súrolja. Aznap este találkozik Wyldstyle-al, a harcos női karakterrel, akibe első pillantásra beleszeret, s együtt keverednek bele egy igazán izgalmas, ámde elsőre elég sablonosnak tűnő történetbe, melynek célja a gonosz Lord Business uralmának ledöntése. Nem is kell túl mélyen beletekinteni a filmbe, hisz elénk tárja, kb. a játékidő háromnegyedénél, hogy mindez az egész egy apa-fia kapcsolatot szimbolizál. Van mondanivalója, de nem igazán a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek, és mindez jó lenne, hisz az pozitív tulajdonság, ha gyerekek és felnőttek azonosan élvezhetik, a probléma egyedül, hogy túlságosan az arcunkba tolják a mondanivalót, borzasztóan nyálasan. Mindenesetre tetszett, voltak jó pillanatai, néhol untam, de valószínűleg nem én vagyok a célközönség. Ami biztos, hogy többet is kihozhattak volna belőle, a LEGO a teljesen szabad kreativitás világa, és nem éreztem úgy, hogy igazán elszabadult volna a forgatókönyvírók és a rendezők fantáziája. Ezentúl nem támogatom a túlságosan akció orientált, gyerekeknek szóló animációs filmeket, nem jó, ha már kis korban hozzászoknak, hogy egy film csak akcióból, látványból meg humorból áll, miközben visszaszorítja az érzelmeket. Aki megnézi, nem veszt semmit az idejéből, kellemes kikapcsolódás, amint említettem, bármely korosztálynak, akik valaha is odavoltak a LEGO-zásért.

72,5%

Amerika Kapitány: A tél katonája / Captain America: The Winter Soldier

A tavalyi év első nagy Marvel mozifilmje, A második Amerika Kapitány rész, a Bosszúállók cselekménye után veszi fel a fonalat. Az időben most nem járunk, végig a jelenben játszódik a történet, viszont a múlt megkísérti Amerika Kapitányát. Ezt a Tél katonája személyesíti meg, kiben kemény ellenfélre lel főhősünk. Azonban a fő ellensége mégsem ő, hanem maga a S.H.I.E.L.D. (vagyis igazából nem, de nem akarok spoilerezni) egy összeesküvésnek köszönhetően. Steve Rogers mellé még Sam Wilson, azaz Falcon társul, mellettük pedig Natasha Romanoff díszeleg, vagyis Black Widow. A Marvel ezúttal egy nem olyan megszokottan egyszerű, habár könnyen érthető történettel állt elő, remek akciókkal, a szerethető poénokkal, de azért most kicsit komolyabban. Mindezt a hangulatos zene is még jobban feldobja. Az alábbiak ellenére is kissé csalódottan távoztam a mozi teremből, mert hiányérzetem volt. Megint túlságosan nagy hangot kapott, túl erős volt a marketing, képregény történeteket messze felülmúló sztoriról írtak mindenütt, mely súrolja a zsenialitás határait. Kérdem én, hol? Mikor? Egyszerű Marvel filmről van szó, kevesebb bakival, mint amit az X-men produkált, jobb akciókkal, mint ami a Galaxis őrzőiben volt, de közel sem egy zseniális történettel. Ilyenkor mindig a Watchmen c. képregényt használom viszonyítási alapként, ott zseniális volt a karakter kidolgozás, és a történet nem csak lehengerlő volt, stílusos és atmoszférikus, de még elgondolkodtató is (a képregényről beszélek nem a filmről, habár annak legbővítettebb változatában is észlelhetőek ezek a pozitívumok, amellett Zack Snyder pocsék rendezése sokat ront az élményen). A Marvel filmek karakter kidolgozása viszont évről évre silányabb, és ha valaki fel meri tenni a kérdést, hogy miért, akkor annyi a válasz, hogy több nem szükséges, pont elég annyi amennyit kapunk. És ez igaz. De akkor ne próbáljuk túl bonyolítani a marketinget, meg úgy egészében a Marvel filmeket, el kell fogadni, mint évről évre kijövő látványfilmeket, szimpatikus arcú színészekkel, melyeket mindenki imád. Az élményem valahol a Galaxis őrzői és az új X-men között helyezkedik el.

70%

A holnap határa / Edge of Tomorrow

A tavalyi év egyik nagy költségvetésű látványfilmje, Tom Cruise-al, a soha nem öregedő akcióhőssel, és Emily Blunt-al, a Golden Globe díjas színésznővel, kizárólag szórakoztatói céllal. Betalált. A holnap határa rengeteg nézőnek nyerte el a tetszését, nem túl eredeti történetének ellenére is. Főszereplőnk, Cage, lefokozott katona, kit beküldenek a földönkívüliek ellen vívott reménytelen küzdelembe. Első útján rengeteget bénázik, többször majdnem meg is hal, majd miközben majdnem lever egy ellenséget, halála előtt az lespricküli folyadékával, s ezentúl főhősünk, olyan „Idétlen időkig” módon, persze kevésbé poénosan, mindennap ugyanazt a napot éli meg. Majd egyik nap ellátogat a híres katonaszépséghez, Ritához, aki elmeséli, hogy vele régebben megtörténtek ugyanezek a dolgok, és csak úgy állíthatja meg Cage ezt a folyamatot, ha ezzel együtt az egész háborúnak véget vet. A történet nem túl bonyolult, mégis leköti a néző figyelmét, már sokszor láttuk, mi történik, ha főszereplőink ugyanazt az átlagos napot élik meg, de azt még nem, mi történik egy nem szokványos helyzetben, egy idegen háború közepette. A filmet Doug Liman rendezte, kinek korábbról pl. a Bourne-rejtélyt köszönhetjük, kitett magáért, kellemes szórakoztatást nyújtott az ő rendezése, habár teljesen átlagos volt. Ami érdekes, hogy ezt az egyszerű történetet is 3 forgatókönyvíró hozta össze, Hiroshi Sakurazaka regényéből. Ez azért elég szégyen, hogy ennyi emberre van szükség manapság egy átlagos látványfilmhez képest. A film végig sablonos volt, a karakterek nem voltak igazán mélyek, a színészi játék se volt túl erős, ahogy a forgatókönyv és az operatőri munka sem. Viszont remek látvány film lett. Ki lehetett volna belőle hozni többet is? Simán.

70%

Csillagainkban a hiba / The Fault in Our Stars

Erről a filmről igazán nehéz írni, mert ha kicsit is erős a kritika, letépik a fejemet. Egy rákosokról szóló drámát olyan kritizálni kb. mint a Bibliát, hisz sok olvasó nagyon erősen kötődik érzelmileg a történetekhez. Meg amúgy mégis milyen lenne magát a Bibliát kritizálni? Hisz tele van megannyi pozitív tannal. Csak a formaiságát lehet, bár a nagy könyvhöz én nem nyúlnék, most a Csillagainkban a hibáról fogok csak írni. Szóval itt van az egyik főszereplőnk, Hazel Grace (Shailene Woodley), kissé antiszoc, depis hangulatú, pajzsmirigyrákos fiatal lány, aki már beletörődött közelgő halálába, egy rákbeteg gyűlésen ismerkedik össze a féllábú, azonban élettel maximálisan teli Augustus Waters (Ansel Elgort)-el. Szerelmük rendkívül érdekes, de nem csak betegségeik miatt, hanem az a mögött rejlő valódi személyiségük kibontakozása miatt is. A történetet végig Hazel szempontjából látjuk, melynek végkimenetele nem is olyan könnyen megjósolható. A film tulajdonképpen egy jó dráma, főleg a végén rendkívül erős érzelmeket táplál a néző felé, de megvannak a maga hibái. Mégpedig hogy eléggé giccses és nyálas tud lenni, legfőképpen az európai utazás során, mely egyenesen gusztustalan. Meg lehet az ilyet jobban is csinálni, jó példa erre a 95-ös Mielőtt felkel a nap c. film, melyben a főszereplőkkel együtt fedezhettük fel a várost, miközben egy remek szerelmi történetnek is szemtanúi lehettünk. Itt erről szó nincs, túlságosan amerikai, úgy szerepel Amszterdam a filmbe kb. mint Disneyland. És ez a gagyi popzene–videó-klip szerű borzadály sokat ront a filmen. A színészekkel nincs gond amúgy, kicsit az anyuka mintha túljátszana, mint a többiek, de ez mondjuk még mindig jobb, mint a manapság divattá vált direkt fapofás stílus. Szóval összefoglalva, a könyvet elnézve ez a film messzemenően jobb lehetett volna.

75%

Lavina / Force Majure / Turist

A skandináv filmeknek mindig megvolt az a különlegességük, hogy megvan az a jellemző stílusok, amiről fel lehet őket ismerni, de valamiért mégis körülírhatatlan ez az egész atmoszféra. Ha valaki eltervezi, hogy megnéz egy svéd, norvég vagy dán filmet, akkor hiába olvassa el a tájékoztatót, úgysem fogja tudni előre, hogy mi várja. Nem tudom, hogy ez Bergman-tól kezdődött-e, vagy Victor Sjöström-el, de az biztos, hogy ennél szebb dolog kevés van a filmművészetben, mint ez az egységes stílusi elhatárolódás Európától, meg tulajdonképpen mindentől. Igen, a lavinára is igaz ez. És pont ez az, amivel be tudják csalogatni a nézőket. Bár jelen esetben francia koprodukcióról van szó, ez nem látszik meg benne, Franciaország csak, mint kellék, szükségeltetik a történethez. Ruben Östlund filmjében egy nyaraló családot tekinthetünk meg, mely életét egy irányított lavina gyökeresen megváltoztatja. Az ember azt hinné először, hogy egy katasztrófa filmről, látván a címét, pedig a film ennek a közelébe sincs. Egy családi drámáról van szó, mely nagyon fontos kérdéseket tesz fel, és kegyetlenül őszinte. A két főszereplő, Thomas (Johannes Kuhnke) és Ebba (Lisa Loven Kongsli) konfliktusát figyelhetjük meg az előtérben, utóbbi megelevenítője remekül teszi a dolgát, előbbi kicsit túljátssza magát. A színészek közül még ismert lehet a Trónok harcából Kristofer Hivju, kinek karaktere, Mats szintén fontos szerepet tölt be a történetben. Az operatőri munka, ami még kiemelkedően vérprofi, mérnöki pontosságú, és ez önállóan csodálatos. Az időközönként felszólaló Mozart klasszikus pedig még hangulatosság teszi ezeket a szép képeket. Hogy hol a probléma? Kicsit mintha a közepe fele a film túlontúl elhatárolódott volna a történettől, kicsit talán túl van bonyolítva a dráma, és sokaknak nem lehet egyértelmű a nyitott vég. Ettől függetlenül a jó film szerelmeseinek biztosan tetszeni fog, ahogy nekem is.

80%

The Babadook

Tény, hogy a Babadook nem egy mindennapi tini horror, de attól még nem lesz zseniális. Az egyedülálló anyuka és gyermeke kapcsolatáról szóló ausztrál horror-dráma a zsáner megmentőjeként robbant be a köztudatba, ám ez a jelző messze áll a valóságtól. A drámai oldal erősen túljátszott, az édesanya idegbeteg karaktere idegeink kifeszítéséért versenyez hiperaktív gyermekével. Mint horror, megállja a helyét, az a jó benne, hogy a már megszokott és unalmas „jumpscare” technika helyett az atmoszférateremtésre koncentrálódik, és ez manapság elég ritka. De ami igazán szép ebben, az, ahogyan összekapcsolja a közös traumatikus élmény feldolgozását, és a semmiből előtűnő Babadook-ot. Rengeteg unalmas rész van a filmben, túl erőltetett a dráma, kevés az ijesztő jelenet, a karakterek pedig idegesítőek. Mindenesetre Jennifer Kent első rendezéséhez képest jó. Hasonló volt ehhez az alkotáshoz Roman Polanski 68-as filmje, a Rosemary gyermeke, ugye ott is a gyermekét féltő anyuka szenvedéseiről szólt a történet, csakhogy ott még az atmoszféra szinte tökéletes volt, ugyebár ahogy Polanski mondta, a történet a terhesség gyötrelmeit és félelmeit reprezentálja, és habár annak is megvoltak a hibái, a Babadook efféle teljesítményeket közel se képes felmutatni.

70%

300: A birodalom hajnala / 300: Rise of an Empire

A tavalyi év egyik legrosszabb blockbuster folytatása a Transformers, A csodálatos pókember, Az éhezők viadala és a Feláldozhatók mellett. Szóval, leírható az egész története egy mondatban? Igen. A görög hadvezér, Themisztoklész megküzd a halandóból lett isten, Xerxész vezette perzsák megszálló seregével. Ez a 100 perces kis szösszenet a 2006-os 300 c. film folytatása akar lenni, melynek cselekménye szinte azonos időben folyik az első részével. Én Zack Snyder-t nem tartom jó rendezőnek, a képregények színvilágát remekül vissza tudja adni, de azontúl minden, amit csinál, az nem az a szint, amit az ekkora költségvetésű filmeknél elvár az ember. De ami nevetséges, hogy még egy nála is bénább rendezőt soroltak be a folytatás elkészítéséhez, Noam Murro-t, aki azelőtt mindössze egy teljesen átlagos romantikus vígjátékot tett le az asztalra, ami rosszabb, mint ha nem is rendezett volna semmit. A színészeknél is eggyel lejjebb adtak, Themisztoklészt Sullivan Stapleton játssza el, akinek nem csoda, ha eddig nem hallottátok a nevét, mellette nagyobb szerepben még Eva Green-t láthatjuk, a volt Bond lányt, aki Bertoluccival is dolgozott és azóta minőségileg lejtmenetben halad előre a karrierje, és mellettük még feltűnik Lena Headey (korábban 300, Trónok harca), és David Wenham (korábban 300, A gyűrűk ura trilógia). A film továbbra is látványos, habár a CGI vér már unalmas, hiába 3D. A nagy költségvetés ellenére is ultra-gagyi és végig zöld háttér szagú 300 folytatást nyugodtan elfelejthetjük, csak a nagyon 3D és látványfilm fanatikusoknak tudnám ajánlani, bár esélyes, hogy még nekik se tetszene.

40%

Godzilla

A tavalyi év egyik legnagyobb költségvetésű blockbustere, egy nemes céllal készült, avagy hogy elfeledtesse velünk azt az 1998-as trehányságot, amit Roland Emmerich elkövetett, a Godzilla univerzummal szemben. Ez a terv sikerrel járt, mától, ha az ember meghallja a Godzilla nevet, bizony ez a tavalyi próbálkozás fog az eszébe jutni, vagy a klasszikus Gojira filmek, nem pedig az a bődületes butaság, amit azóta már zavaróan túl sokszor vetített le 2 bizonyos tévé csatorna. A film címe ismét egyszerű és lényegretörő: Godzilla. Jelen esetben egy kevésbé híres rendező kezei alá került az alkotás, akinek eddig csak a Monsters (2010) c. filmet köszönhettük, és nem más, mint Gareth Edwards. Amit ő művel, arra azt kell, hogy mondjam, csodálatos. Eszméletlenül látványos jelenetekkel van teletűzdelve a film, hatalmas összecsapásokkal és rombolásokkal. Ami ezt még jobban feldobja, azok a profi hangeffektek, mellyel ugye külön is reklámozták a filmet, és nem is csodálom, remek munkát végzett a csapat, amiért külön öröm egy jó hangrendszert birtokolnia otthon a nézőnek. Hol bukik el a film? Ott, hogy nem azt kapjuk, amire számítottunk. Ugyebár egy másik dolog, amit folyamat reklámoztak, hogy most több időt fog kapni Godzilla, a 98-as változathoz képest. Hát nem. Nagyon kevés volt, és pont, hogy a drámai oldalra próbálták a játékidő nagy részét fektetni. Persze a kettő szorosan összekapcsolódik egymáshoz, de blockbuster cím alatt az efféle érzelmes jelenetekre nincs szükség. És ráadásul a drámai szál is gyenge úgy, ahogy van. Összeszedtek egy csomó remek színészt, pl. Aaron Taylor-Johnson-t, Ken Watanabe-t, Bryan Cranston-t, Elizabeth Olsen-t és még Juliette Binoche-t is, és egyszerűen fogalmuk se volt, hogy mit kezdjenek velük. Annyira nincs kidolgozva egyikük karaktere sem, hogy az már nevetséges, pedig ezek olyan színészek, akik igazán bele tudják élni magukat a szerepükbe, ha karakterük jól van megírva. Most nagyon visszaéltek a nevekkel, és csak arra használták őket, hogy több embert csalogassanak be a moziba, ami nem csak velünk, nézőkkel kicseszés, hanem a színészek karrierjével is, ami azért elég sokat von le számomra a végértékelésből. Volt, ami tetszett, de több volt, ami nem, tehát újra, idén is bebizonyosodott, hogy egy látványfilmnél nem elég, ha látványos.

45%

22 Jump Street / 22 Jump Street – A túlkoros osztag

A 22 Jump Streetnek mindössze egyetlen elvárható pontja volt, avagy, tartani az első rész nem túl magas, de még elviselhető színvonalát. A rendezőpáros szerencsére ugyanaz, ami számomra pozitív dolog, hisz mostanában divattá vált a folytatások körében a rendezőcsere, ami látványos stílusváltást eredményezett, nehogy még véletlenül is hasonlítson egymásra a 2 film. Szerencsére, jelen esetben sikerült hasonló stílusú filmet elkészíteni, de sokkal alacsonyabb nevetési faktorral. Úgy is mondhatnám, hogy egy nagy poén volt benne, és ezzel kifújt. Ez a poén legfőképpen Schmidt (Jonah Hill), köré kerekedik, aki ismét a kövér, szerencsétlen, ámde érzelmes és érzékeny. Ám ahogyan erre a szituációra Jenko (Channing Tatum) reagál, (aki ismét az erős, jóképű, tehetséges fiatalember, és ennyi) az megér egy külön misét. Szóval ez a két jelenet nagyon ütött. Persze voltak azért kisebb poénok, pl. a stáblista, melyek megmosolyogtatják a nézőt, de a 21 Jump Street színvonalát nem sikerült elérni. Persze remek kis másfél órát nyújt, de túl sokat nem kell elvárni tőle.

65%

Sin City: Ölni tudnál érte / Sin City: A dame to Kill For

Nem a 300: A birodalom hajnala volt az egyetlen Frank Miller képregényein alapulú folytatás, mellette helyet kapott a palettán egy Sin City folytatás is, ami hasonlóan keserű szájízt hagyott maga után a néző számára. Jelen esetben a rendezői székbe is belekerült Miller, ismét, Robert Rodriguez mellé, aki a jó filmtől kezdve a szemétig minden színben alkotott. Érdekes módon, nem tudom mi hiányzott, de hiába próbálták leutánozni az eredeti 2006-os Sin City stílusát, egyszerűen nem sikerült. Pedig minden lehetőség adott volt rá, az író-rendező páros, és egy olyan színészgárda, hogy felesleges egyenként felemlegetni őket, mert mindegyikük bizonyított már. Csak éppenséggel nem ebben a filmben. Az első részhez hasonlóan itt is kisebb történetekből áll össze az egész, melyek többször összefonódnak, és igen, az első rész fejezeteivel is. Hiába a hasonló színészgárda, közel sem éri el az első rész zseniális atmoszféráját. Egyetlen egy részét tudtam igazán élvezni, a Joseph Gordon-Lewitt szálat, na, az elég ütősre sikeredett. Nem számítottam sokra, de még így is sikerült alulmúlni az elvárásaimat. Közepesre sikeredett, kicsit talán a jobb oldal felé áll a tendencia, de attól még simán kihagyható.

55%

Így neveld a sárkányodat 2. / How to Train Your Dragon 2

Komolyan értetlenül állok az Oscar gála eredményei előtt, hogy hogyan volt képes a Hős6os nyerni ezzel a remek folytatással szemben. Talán nem is a remek a legjobb szó rá, inkább úgy fogalmaznék, hogy a tavalyi év legjobb folytatása, és legjobb animációs filmje. Megvolt a lehetőség arra, hogy elrontsák, hiszen nem volt kötelező folytatni, lehetett volna nagyon erőltetett, de nem lett. Simán hozta az első rész színvonalát, nagyon szórakoztató, életteli, de emellett még látványosabb is lett, mint elődje. Az első rész cselekménye óta eltelt néhány év, Hablaty már kezd férfivá érni, mindenki boldogan él a sárkányokkal, amikor egyszer csak jön a gonosz figura, aki alaposan felfordítja a dolgokat. Na és itt a hiba. Ugyebár az első részben, ami remek volt, az, hogy nem volt egyértelműen rossz figura, végig a békesség elérése volt a cél főhősünk számára, nem az ellenség legyőzése a szerettei megmentése érdekében, ami jelen esetben történt. Egy fokkal primitívebb szintre süllyedt a történet, ez kissé zavaró volt, de szerencsére sokat nem rontott az élményen. A másik, hogy főhősünk céljainak elérését szerettei többször is hátráltatták. Ez milyen üzenetet közöl a gyermekeknek? Na, mindegy, túlságosan nem akarok belemélyedni, a film tetszett, és több ilyenre lenne szükség mostanában, mert erre van igény.

75%

Stretch

Nem csoda, ha nem hallottatok erről a filmről, én is nehezen bukkantam rá, kis elvárásokkal ültem be elé, ám sikerült kielégíteni az elvárásaimat. A történet egy limuzin sofőr egy napját, és legfőképpen éjszakáját mutatja be, aki rendesen szív, az élet minden területén, de ezen az estén tényleg beüt a káosz. A történet főszereplője Patrick Wilson (Démonok között, Insidious, Watchmen), de mellette feltűnik Jessica Alba, Ed Helms, Ray Liotta, David Hasselhoff és Chris Pine is. A filmet Joe Carnahan rendezte, akitől korábbról a „Fehér Pokol”, valamint „A szupercsapat” c. filmeket köszönhetjük. Szóval minden adott volt egy szórakoztató filmhez, és szórakoztató is lett, de nem eléggé. Hiába dúskál a kreativitásban, olykor már-már atmoszférikus, annyira kihasználatlan az egész, és olyan sok poén még belefért volna, hogy a legjobb kifejezés rá, a kihagyott ziccer. Nagyon marketinget se kapott a film, magyar szinkront se, nem csoda, hogy nagy bukás lett. Én ennek ellenére, meg az alacsony értékelések ellenére is ajánlom a filmet, mert kellemes kikapcsolódást nyújt, nagyon őrült, nagyon kreatív, és én mindenképpen a jobbik kategóriába sorolnám.

70%

Blue Ruin

A másik ilyen kis marketingű alkotás a Blue Ruin volt, mely inkább a lassú művészfilmek rajongóinak szívét rabolja el. Jeremy Saulnier rendezésében láthatjuk ezt a csodát, aki még elég fiatalnak számít a szakmán belül, de ő már ezzel a filmmel bizonyított. A forgatókönyv pofon egyszerű, egy bosszútörténetről van szó, de annak megvalósításában van a szépség. Az operatőri munka kiváló, nagyon jól használja a plánokat (azért nem olyan jó, mint a Lavina esetében), és kiválóan használja a színeket. Magával ragadó stílusa van, és hiába lassú a film, nagyon kellemes. Leginkább a 2012-es Mud c. filmhez tudnám hasonlítani, bár annak egy jóval kidolgozottabb kis világa volt, mégis stílusában nagyon közel állnak egymáshoz. Ebből a stílusból még jöhet, amennyi a csövön kifér. Amit, vagyis akit még meg kell említeni, az Macon Blair, és az ő színészi játéka, mert az lehengerlő volt. Annyira beleillett a szerepbe és olyan hiteles volt, hogy bűn nem adni neki valami díjat. Bosszútörténet mellett még karakter dráma is a film, és ez neki köszönhető, élvezet nézni őt minden jelenetben, mert nagyon adja magát. Nem tökéletesnek készült a Blue Ruin, hanem jónak, és megállja a helyét, nem akar túl sokat, annak készítették, ami lett is belőle, az elvártat mindenképpen teljesíti, talán nem mindenkinek jön be, de a szűk célközönségnek kielégíti az elvárásait.

75%

What We Do in the Shadows / Hétköznapi vámpírok

Hű, amit ez a film adott, arra volt igazán szüksége a vámpír univerzumnak csak igazán, ilyen jó vámpíros vígjátékot még biztosan nem csinált senki. Jemaine Clement és Taika Waititi filmjéről van szó, mely álldokumentarista módszerrel készült el, és tulajdonképpen arról szól, hogy milyen egy vámpír háztartás, és az ott lakó vámpírok élete. 4-en laknak együtt egy régies, ijesztő és hatalmas házban, Vladislav, Viago, Deacon és Petyr, és azzal telnek mindennapjaik, hogy túlélik egymást, és a vámpír létet is úgy általában. Mindannyian már több száz évesek, különböző korokban változtak át, és mind különböző és egyéni személyiségek. Persze az ő mindennapjaik nem egyenlők a miénkkel, még annak ellenére is, hogy próbálnak beilleszkedni az éjjeli életbe, így rengeteg meglepetést tartogat számunkra. Mindezt megdobja az fergeteges humor, ami feltölti a „történetet”. Talán az egyetlen pici problémája, hogy nincsen központi történeti szál, ezért a közepe felé kicsit ellaposodhat, de a végén ezt helyrehozza, és tökéletesen zárják le a végét. Amit ismét ki kell emelni külön, azok a színészi játékok, ó, hogy azok milyen csodálatosak voltak, nagyon rég láttam ilyen hiteles és vicces karaktereket filmen, és ez igazán üdítő hatású volt, az akcentusuk pedig csak még jobbá tette a játékukat. Mindenkinek ajánlom, aki egy igazán kreatív, újszerű és igényesen vicces filmre vágyik, remélem ez a rendező páros a jövőben még sok ilyet készít, mert ez a munka ez lehengerlő és csodálatos

85%

Snowpiercer

A Snowpiercer az, ami talán a legjobban megosztotta a nézőközönséget tavaly. Ez a koreai, amerikai, francia, cseh és japán scfi-fi akció film, Joo-ho Bong rendezésében bennem is vegyes érzelmeket váltott ki. 2013-as alkotás, de 2014-ben került a legtöbb országba (pl. USA), így tavalyi címként lehet rá tekinteni.  Igazság szerint én valami elgondolkodtató filmre számítottam, tekintve a vonat strukturális felépítését, valami erős társadalomkritikára számítottam, különleges formába öntve. Leginkább mégis inkább az akcióra fókuszált a cselekmény. Persze azért meg tudja mozgatni az agytekervényeinket, ha nagyon akarjuk, de amire inkább fókuszál a rendező, hogy meglegyen a stílusa az egésznek, az atmoszférája. És az nagyon átjön. Kifejezetten hangulatosra sikeredett, és talán sajnos csak az akciók sikerültek egy kicsit gyengébben. Kiváló színészek tűnnek fel a különböző nemzetségek színeiben, ám a Godzillával ellentétben itt van értelme a játékuknak. A rendezésen nagyon látszik a dél-koreai stílus, tökéletesen egyensúlyozik a cselekmény bemutatása és a színészi játék életre keltése között. Ehhez szíves segítséget nyújt a kiváló színészgárda. Ellenben nagy gondot okoz az alacsony költségvetés okán gyengére sikeredett CGI. A másik meg, hogy a történet végére kiderül, hogy ez az egész történet másról szól, mint amire gondoltunk, szétesik a story. Szerintem összességében jó, szórakoztató, kellemes kikapcsolódás, de jobb is lehetett volna, kreatívabb, és legfőképpen sokkal jobban gondolkodtató, mert a társadalomkritika itt csak felszínesen érintődik meg.

75%

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) / Birdman: Or (The Unexpected Virtue of Ignorance

A Birdman a tavalyi év egyik legvártabb címe lehetett a filmkedvelők számára, mely többé kevésbé beváltotta a hozzá fűzött reményeket, majd el is vitte a legjobb filmért járó Oscar díjat is, és tulajdonképpen a legelismerőbb 4 díjat is, leszámítva a legjobb főszereplőért járót, ami azért egy elég nagy meglepetés volt, hisz ennek a meglepetésnek az oka az, hogy tulajdonképpen a filmtörténet egyik legnagyobb visszatérését láthattuk Michael Keaton pályafutásában. Ő alakította Riggan-t, a történet főhősét, ki egykor a történetben, és érdekes módon a valóságban is egykoron egy eléggé közkedvelt szuperhős karakterét formálta meg. Ez a Birdman, avagy a „mi világunkban” Batman. Riggan a történetben a Broadway-en próbál egy színházi darabot megrendezni, és a főszereplője is lenni. Ezen céljának útjában azonban több tényező is áll. Egyrészt az őt kísértő múltja, melybe szinte már belebetegedett, avagy az, hogy már soha nem érheti el azt a szintet, mint a Birdman idején. Ezt a rosszindulatú gondolkodást testesíti meg tulajdonképpen Birdman is, aki többször is beszélgetőpartnerévé válik, amikor egyedül van. A másik tényező a külső világ, avagy az őt körülvevő színészek, újságírók és a kritikusoknak való megfelelés, mely elengedhetetlen a mű sikerességéhez. Keaton mellett remek színészek sorakoznak fel, pl. Zack Galifianakis, aki hasonló helyzetbe kerülhet, mint Keaton, ugye a Másnaposok trilógia nyomán, hacsak nem érkezik egy ilyen film, mentőövként, amiben bizonyíthat, hogy bujkál benne egy színészi tehetség, ami többet érdemel, mint egy gagyi blockbuster vígjáték. És ez tényleg egy csodálatos dolog ezzel a filmmel kapcsolatban. Mellette még ott van Edward Norton, aki az utóbbi években mintha szó szerint eltűnt volna, és habár nagyszerű színész, valamiért elkerülte őt az összes nagyobb szintű alkotás (persze az ő esete nem olyan rossz, hisz egymásra találtak Wes Anderson-nal). És jó dolog a filmmel kapcsolatban, hogy a mellékszereplők is megkapják a maguk egyedi karaktereiket, történeteiket, és nem csak bábokként működnek a történet előrehaladásához. Tehát itt van Riggan, aki hajszolja a hírnevet… Mert mit ér a tehetség hírnév nélkül? Elvégre az alacsonyabb közönség számára elkészült filmekre a kritikusok se kapják fel a fejüket, csak néhányan. Az csak a gond éppen a hírnévvel, hogy egyik percről a másikra megszűnhet. Ma még érdekes vagy, holnap már házasodó Clooney lesz az érdekes, vagy valami más. De a hírnévvel együtt a jó filmek is elfognak kerülni. Az a gond a szuperhős filmekkel, hogy ha egyszer megformáltál egy hőst, akkor onnan egész életedben aként fognak azonosítani. Bármelyik filmbe meglátjuk ezeket a színészeket, és mindig az a szuperhős szerep fog az eszünkbe jutni, és a játéka azután már teljesen hiteltelen lesz. Nagyon fontos dolgokkal néz szembe főhősünk, és lényeges dolgot közvetít számunkra a mai színészek helyzetéről, és arról, hogy az ő pályafutásukat miképpen befolyásolja a blockbuster korszak, amiben jelenleg próbálnak utat törni maguknak. A filmet speciális módon készítették el, olyan mintha nem lenne megvágva, de azért a szemfülesek észrevehetik, hogy bőven találhatóak benne vágások. Persze azért elvitte a neki járó operatőri munkáért járó Oscar-t, és ezzel nem is tudok vitatkozni. Megkapta még a rendezésért is az Oscart, amit egyáltalán nem neki adtam volna, hanem akkor már inkább a Sráckor-ért Richard Linklater-nek, de méginkább Wes Anderson-nak, hadd csináljon még néhány hasonló remekművet. És végül a forgatókönyvét is megkapta a legjobbnak járót, ami erős volt, de az Éjjeli féreg jobban megérdemelte volna. Hol a hiba a filmben? Ami sokak számára zavaró volt, és számomra is, az Alejandro González Iñárritu-ra jellemző feszültségkeltés itt is jelen van, idegesítő dobszóló jelenlétében, mely végigkíséri a filmet. Ez van, akinek bejött, nekem sokat rontott az élményen. Szeretem a művészfilmeket, de ez valami amit nem tudok megérteni, megszeretni meg biztosan nem fogom soha ezt a stílust.

85%

God’s Not Dead

Még van egy tavalyi film, amiről mindenképpen írni szerettem volna, az egyik legrosszabbról, amit tavaly, és bármikor láttam. Ez a film, ami egyszerűen olyan primitív, hogy képtelen vagyok felfogni, ez hogyan létezhet, és hogyan képesek egyesek kedvelni. Vannak azok a filmek, amik annyira rosszak, hogy már jók, ugye ezek a trash filmek. Direkt rossznak készültek, igénytelenül csinálták meg, rosszak is lettek, és pont ezt szeretjük bennük. Haverokkal, sörözgetve ugyanazt az élményt nyújtják, mint egy nagyon jó film. De mi a helyzet akkor, ha valamit úgy készítenek el, hogy az majd nagyon jó lesz, és hatással lesz az emberekre, és megváltoztatja őket? Akkor a készítők nagyobb fába vágják a fejszéjüket, és nagyobb a bukás lehetősége. A God’s Not Dead erre az esetre a tökéletes példa. A főszereplő Josh, friss egyetemi hallgató, érdeklődik a filozófia iránt, és amikor az első filozófiai előadáson találja magát, a professzor azzal kezdi mondandóját, hogy fogadják el a hallgatók, hogy Isten nem létezik, mert eddig egy csomó intelligens ember ezt megerősítette, meg tudományosan több helyen is bizonyították. Mindenkivel leíratja ezért egy papírra, hogy Isten bizony nem létezik, de Josh, mint hívő, úgy gondolja, hogy hát had döntse már el ő, hogy létezik-e vagy sem. Szóval a prof és Josh összevesznek, és azt mondja neki a tanár, hogy ha sikerül meggyőznie az egész hallgatóságot arról, hogy Isten létezik, tehát „nem halott”, akkor ő nyert. És akkor elkezdődik az óvoda szintű harc kettőjük között, melyben egyre nagyobb és nagyobb blődségek váltják egymást, és az értelmesebbik fajta néző már magát érzi kínos szituációban, hogy képes ezt a szörnyűséget nézni. Na de most figyeljetek: A film közepe fele kiderül, hogy a prof valójában hitt istenben, csak meghalt egy szerette, és ezért elkezdte őt utálni, számára már halott volt, és másokat is erre tanít. Szóval tulajdonképpen nem is teljesen ateista a prof, hanem számára már meghalt. Mindeközben a prof egy fiatal húszas csajjal jár, aki vallásos, és amikor ezt megtudja, ő és a többi ateista barátja kiröhögi, hogy milyen primitív a csaj, hogy hisz istenben. Mi ezzel a probléma? Tulajdonképpen minden, de a legfontosabb, hogy úgy állítják be az ateistákat, mint akik mindennél okosabbnak hiszik magukat, a hívőket bolondnak hiszik, teljesen érzéketlenek, utálják Istent, és mindent, ami a vallással kapcsolatos. Ha egy egyszerű ember nézi meg ezt a hulladékot, akkor azt hiszi, hogy minden ateista ilyen. És mi a film legfőbb üzenete? Hogy ne veszítsük el a reményt, mert minden ateista megtérülhet, az igaz útra térhet, legyen akár ez az élete utolsó pillanata is. Mivel a film úgy végződik, hogy a prof halála előtt azért megtérül, és megbánja azokat, amiket tett. A film létezése bűn, provokáló és idegesítő, és ha eddig nem lett volna elég, akkor még van ahonnan ez jött. A történetnek mindez csak egy szála volt, mert több szálon fut, és mindegyik nagyon primitív. A végén összefonódik a történet, és mindenki elmegy egy gagyi koncertre, ahol egy keresztény rock banda arra kéri őket, hogy küldjék el a helyszínen levők szeretteiknek telefonon üzenet formájában, hogy „God’s not dead”. És ez a förmedvény 5.0-án áll imdb-n. Nem sok, de ennyit abszolút nem érdemel meg. A forgatókönyvön kívül amúgy a színészi játék is pocsék, Kevin Sorbo lehet ismerős közülük, korábbról a Hercules c. sorozatból. A Technikai oldal is kb. a nagy 0-val volt egyenlő, épphogy tűrhető, de egy tévéfilmnek szebb képei vannak.

1%

Összegezve a tavalyi évet, avagy szerintem a legjobbak:

1. A legjobb élmény: Whiplash
2. A legminőségibb alkotás: Interstellar
3. A legjobb forgatókönyv: Éjjeli féreg
4. A legkreatívabb megvalósítás: The Grand Budapest Hotel
5. A legegyedülállóbb darab: Birdman
6. A leghumorosabb: What We Do in the Shadows